Minden évben október 15. a perinatális gyász világnapja, amikor azokra a babákra emlékezünk, akik a várandósság alatt vagy a születésük utáni egy évben búcsúztak el a földi létüktől. Bár van, hogy a fizikai világban soha nem találkozhattunk velük, létük nyomot hagy bennünk, emlékük velünk él.
A várandósság a legtöbb család életében a remények, a tervek és a boldog várakozás időszaka. Elképzeljük azokat a pillanatokat, amikor először látjuk majd gyermekünket, halljuk a nevetését, érezzük az ölelését vagy figyeljük, hogyan csodálkozik rá a világra. Sajnos nem minden történet így ér véget. Vannak, akiknek útját váratlan veszteség szakítja meg, és az álmok helyét a gyász tölti be. Ez a gyász néma lehet a külvilág számára, de mély, valós és jogos.
A perinatális gyász sajátosságai
Minden gyász egyedi, de egy kisbaba elvesztése kapcsán olyan sajátosságokkal is szembesülhetünk, ami csak ebben az élethelyzetben tapasztalható meg.
Emlékek hiánya – a szülőknek alig van, vagy nincs is kézzel fogható emlékük gyermekükről. A búcsú így sokszor szimbolikus, mégis égetően valós.
A családi jövőkép köddé válása – a vágyott gyermekről, a közös jövőről szóló álmok, tervek szerte foszlanak, így a veszteség nemcsak a baba elvesztéséről, hanem a meg nem élt szülőségről és jövőről is szól.
A kompetencia és az énkép sérülése – a szülők hite saját erejükben, képességeikben meginog. Az anya gyakran érzi úgy, hogy kudarcot vallott szerepeiben, elveszítheti önmagába és nőiességébe vetett hitét, értéktelennek érezheti magát. A férfiaknál is megjelenhet a kudarc érzése, mert nem tudta megóvni a párját és a gyermekét. Mindezt erős bűntudat, önvád és tehetetlenség érzés kísérheti.
A mindenhatóság és halhatatlanság illúziójának elvesztése – a szülők megtapasztalják, mennyire törékeny az élet, sérül a biztonságérzetük, az életük irányításába vetett hit.
A szülővé válás útjának megszakadása – a gyermekvállalás fordulópont egy felnőtt életében. Sikertelensége hozhatja azt az érzés, hogy a „szülőkor kapujában” megállt a folyamat. Ez szégyenérzetet, önvádlást és izolációt okozhat.
Az apai és anyai gyász eltérő megnyilvánulásai – a gyászra általánosságban igaz, hogy mindenki másképpen gyászol, ugyanakkor a perinatális gyász esetén az „erős férfi” kép fenntartásához köthető minta. A férfiak felé vélt vagy valós elvárás lehet, hogy „erősek maradjanak”, „támasszá váljanak” a gyászoló nő számára. Emiatt saját érzéseiket elnyomhatják, ami belső feszültséget, izolációt okoz.
A csend falai – tabu és kommunikációs zárlat
A veszteséget tovább nehezíti, hogy a környezet gyakran tanácstalan, hogy mivel és hogyan tudna jól segíteni. Van, hogy vigasztalni próbálják a gyászoló szülőket, azonban a jó szándékú „Fiatalok vagytok, lesz még másik gyermeketek” vagy ehhez hasonló mondatok további sebeket ejtenek.
Előfordul, hogy a baba halála miatt megélt gyászt még családon belül sem ismerik el.
Megtörténhet, hogy a perinatális veszteség családi titokként él tovább – hosszútávon feszültséget, bizalmi problémákat és érzelmi terhet vonva maga után.
Mindezek kommunikációs falakat emelnek a szülőpár köré.
Mindemellett a csend a pár két tagja közé is beférkőzhet. Van, hogy azért nem beszélnek a fájdalmukról, mert szeretnék megóvni egymást a további szomorúságtól. Közben mindketten arra várhatnak, hogy a másik megszólítsa őket. A hallgatást könnyű közönyként vagy eltávolodásként megélni, miközben mögötte tehetetlenség, félelem vagy a megfelelő szavak keresése is állhat.
Mi segíthet a feldolgozásban?
A gyászfeldolgozásra nincsen kész recept, de vannak kapaszkodók, amelyek segíthetnek a gyógyulásban.
Kapcsolódjunk egymáshoz
Ha a gyászban nehézzé válik a beszélgetés, segítheti a kapcsolódást, ha a pár tagjai megfogalmazzák, mire lenne szükségük: meghallgatásra, ölelésre, közös emlékezésre vagy csendes együttlétre. A közeledés első lépése lehet egy gyengéd kérdés: „Szeretnél most beszélni arról, amit átélsz, vagy az esne jól, ha csak melletted lennék?”
Beszéljünk róla
A kavargó érzelmek kimondása felszabadulást hoz. Ha merünk beszélni róla – a párunkkal, családtagjainkkal, barátokkal vagy szakemberrel –, azzal teret adunk az érzéseinknek. A szavak nem csupán leírják, hanem hordozhatóbbá is teszik a terhet, valamint a bennünk kavargó érzelmi káoszból rendezettség lesz.
Emlékezzünk
Egy gyertya meggyújtása, egy kis emléktárgy megőrzése, vagy akár egy napló vezetése segíthet abban, hogy belső kapcsolattá alakuljon a gyermekünk létezése. Fontos, hogy az elhunyt kisbabánkat beemeljük a családunkba, elismerjük családtagként.
Használjuk az alkotás erejét
A művészet a lélek nyelve. Bármilyen alkotó tevékenység segíthet a kimondhatatlan érzések megformálásában, stresszcsökkentő hatású. Firkáljuk ki dühünket, fessük ki a bennünk kavargó érzéseket, készítsünk emlékdobozt.
Öngondoskodás
A gyász idején a test és a lélek is kimerül. Adjunk időt a pihenésre, mozogjunk. Válasszunk könnyű, tápláló ételeket, amelyek erőt adnak. Engedjünk meg az apró kényeztetéseket: egy masszázs vagy egy illóolajos fürdő nem csupán a testet lazítja el, hanem a lelket is megnyugtatja. Az öngondoskodás nem önzés és nem luxus – hanem a gyógyulás egyik eszköze.
Fedezzük fel a spirituális erőforrásokat
Egy ima, egy meditáció vagy egy személyes rituálé békét adhat, és kapcsolatot teremthet a transzcendenssel – erősítve a hitet abban, hogy a szeretet örök és összeköt.
Együttérzés, türelem
Az egyik legnagyobb ajándék, amit magunknak adhatunk: az együttérzés és a türelem. Szenteljünk időt a gyászra, nem kell rögtön „továbblépni”. Hagyjuk annyi időt, amennyire a lelkünknek szüksége van.
Forduljunk szakemberhez vagy vegyünk részt önsegítő gyászcsoportban
Egy gyászinformált segítő szakember segíthet abban, hogy megtartó, biztonságos térben hatékony módszerekkel dolgozzuk fel a gyászt, és ezzel lehetőséget adva saját magunknak, hogy újra képesek legyünk a boldogságra.
A gyászcsoportban megtapasztalhatjuk: mások is hasonló érzésekkel küzdenek, nem vagyunk egyedül.
Végezetül, hadd zárjam ezt a posztot néhány személyes gondolattal.
Ez a nap mindig megérint és emlékezésre sarkall, hiszen a két élő gyermekem mellett négy vendégbaba anyukája is vagyok. Ahogy a fiaim szinte minden egyes nap tanítanak számomra valamit, úgy a kis lélekbabáim hosszabb-rövidebb pocakban léte sem volt hiábavaló.
Volt, aki rávilágított arra, hogy nem a saját életemet élem, és hogy mi az, amire valóban vágyom.
Volt, aki arra ösztökélt, hogy ne csak a lelkemmel, hanem a testemmel is törődjek.
Volt, aki megtanított kiállni saját magamért, hogyan húzzam meg a határaimat, és hogy merjek bízni önmagamban.
Volt, aki hitet és reményt adott ahhoz, hogy képes vagyok arra, hogy újra édesanyává váljak.
Könnyekkel, kétségekkel, félelmekkel, bizonytalanságokkal, fájdalmas megélésekkel és kőkemény döntésekkel teli tapasztalások voltak, de nélkülük nem az lennék, aki ma vagyok.
Végtelen szeretettel és hálával gondolok Rátok, drága Lelkek.
Köszönöm Nektek, hogy elvezettetek a saját utamhoz,
általatok fejlődhettem, tanulhattam, és
most már kísérhetem azokat a szülőket, akik
hasonló, fájdalmas helyzeteket élnek át.
Mindig velem lesztek, sosem feledlek Benneteket!
Tudd, hogy nem vagy egyedül!
Van, hogy még a legszeretetteljesebb kapcsolatban, családban is egyedül érezzük magunkat, amikor elveszítjük kisbabánkat. Megélhetjük azt is, hogy senki nem ért meg, és a jószándék ellenére sem tudnak hozzánk igazán kapcsolódni.
Egy díjmentes, 30 perces online konzultáción ránézhetünk a helyzetedre és együtt átbeszélhetjük, hogy mire van szükséged és mi lenne számodra a legmegfelelőbb támogatás.
