Szeretek tanulni, fejlődni, ezért szívesen veszek részt olyan képzéseken, amelyek új nézőpontokat, eszközöket adnak. Így jutottam el a segítő beszélgetés képzésre is. A képzés önismereti blokkjában - nagy örömömre - művészetterápiás eszközökkel is dolgoztunk. Az egyik gyakorlat különösen mélyen megérintett.
Egy A4-es lapot kaptunk, rajta egy előre nyomtatott emberalakkal. Mindössze annyi volt a feladatunk, hogy alkossunk belőle valamit.
„Ezt az alakot én nem akarom”
Ahogy ránéztem a lapra, szinte azonnal megszületett bennem az ellenállás. Úgy éreztem, hogy az alakot előre meghatározott, erős, durva vonalak határolják. Egyáltalán nem volt kedvem díszíteni vagy továbbrajzolni. Még rápillantani sem bírtam.
Fogtam egy fekete zsírkrétát, és elkezdtem erős nyomatékkal és határozottsággal átszínezni, eltüntetni az alakot.
Egyre csak firkáltam. Eleinte magam sem értettem, mi történik bennem. Kicsit meg is ijesztett az az indulat, az a düh, ami megjelent.
Mégsem akartam megállítani vagy gondolkodni rajta. Inkább hagytam, hogy az alkotásban megjelenjen mindaz, ami abban a pillanatban bennem volt.
Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy az erős indulatok kezdnek lecsillapodni, és meg is nyugodtan.
Amikor úgy éreztem, hogy mindent „kifirkáltam” magamból, ami ki akart jönni, majd megfordítottam a lapot.
A tiszta oldalra rajzoltam egy női alakot. Azt éreztem, hogy nem tökéletes, de számomra kedves, barátságos. Az elégedettség és nyugalom érzése ébredt bennem, amikor ránéztem.
Az alkotást követő megosztókörben elmeséltem, hogyan született meg a kép. Beszéltem arról is, hogy karrierváltó vagyok. Korábban környezetmérnökként, alkalmazottként dolgoztam egy multinacionális vállalatnál.
És egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyeim. Akkor értettem meg igazán, mi jelent meg a papíron.
Mennyi harag és düh volt bennem a saját múltammal kapcsolatban. Sokáig úgy éreztem, hogy éveket, időt és energiát adtam valaminek feleslegesen, amiben nem igazán találtam önmagam. Mintha az életem egy részét olyan keretek között éltem volna, amelyekhez próbáltam alkalmazkodni, miközben egyre távolabb kerültem attól, aki valójában vagyok.
A fekete zsírkrétával átfirkált alak egyszer csak egészen más jelentést kapott.
Fontos felismerés volt számomra, hogy mennyire elnyomtam a dühöt és a haragot. Racionalizáltam ezeket az érzéseket ahelyett, hogy egyszerűen csak helyet adtam volna nekik. Megengedni, hogy ott legyenek. Felismerni és elismerni, hogy igen, ezt is érzem.
Valami megváltozott bennem attól, hogy már nem próbáltam félretenni vagy megmagyarázni ezeket az érzéseket.
Felszabadító volt kimondani és megélni őket. Ezzel a múltamhoz való viszonyom is átalakult.
Ma már hálával tudok visszanézni arra az időszakra. Látom mindazt, amit kaptam belőle: a tapasztalatokat, a tudást, az emberi találkozásokat és azokat a felismeréseket is, amelyek végül hozzájárultak ahhoz, hogy elinduljak a saját utamon.
A múltam változatlan, én viszont már másképp kapcsolódom hozzá.
Számomra azért lett különösen jelentős az a mozdulat, amikor megfordítottam a papírt, mert mertem tiszta lapon valami teljesen újat alkotni. Nem törődtem az elvárásokkal, hanem a belső hangomat követve döntöttem és cselekedtem, nem foglalkozva azzal, hogy ki mit fog szólni ehhez.
A másik oldalon már egy általam rajzolt nő állt. Nem volt tökéletes, de már nem is éreztem, hogy annak kell lennie.
Ez az egyszerű alkotási folyamat segített rálátni arra, hogy mennyit változtam és hogyan.
Korábban sokszor jelen volt az életemben a másoknak való megfelelés vágya és a tökéletességre törekvés. Ma sokkal fontosabb számomra, hogy önazonosan éljek, hogy figyeljek arra, mi az, ami valóban az enyém, és legyen bátorságom eszerint választani.
Talán ezért is szeretem annyira a művészetterápiás alkotást. Néha egy vonal, egy szín, egy erőteljes firka vagy akár az, hogy megfordítunk egy papírlapot, közelebb vihet ahhoz, ami éppen bennünk történik.





